A mai napot ától cettig az ünneplés oltárán áldoztam fel. Nem magamat éljeneztettem, hanem egy hosszan elhúzott, sok könnyet préselős, szíveket összetörős eseménysorozat végére sikerült érni, boldog véggel! Az élet szép.

Mindent csináltam ma. Ettem, ittam, teraszon ültem, jégkrémet csepegtettem, szerettem és szerettek, bicikliztem, étteremben jártam.

Van az a kellemetlen tulajdonságom, hogy nemigen bírom az alkoholt. Nem tudom, hogy amiatt, mert nagyon ritkán vetemedem eféle örömök élvezésére, vagy alapvetően kicsit jobban megüt egy kis mámor, mint másokat. De egy elhagyatott utca, két embernek túl nagy ház teraszán ücsörögve, jéghidegre hűtött sörrel és jégkrémmel, csak megcsapott picit az alkohol. Hogy a meleg miatt, vagy mert nagy kortyokat nyeltem, a csak az én fejemben élő verseny miatt - miszerint, aki előbb megissza az italt, az nyer - nem tudom. Of monsters and men szólt a telefonjából, rajtam meg túl rövid volt a nadrág. Mindegyis volt talán, az előbb még póló nélkül sétálgattam az emeleten, és a melegtől nyögdécseltem kelletlenül. Aztán nagyon nehezen folydogáltam le a lépcsőn.

Függőségről beszélgettünk. Általában nagyon bele tudom lovalni magam egy-egy témába, aztán alig merem folytatni. Sose tudhatom, hogy mi lesz a hallgató közönségem véleménye. Valahol itt látom az élét annak a műfajnak, ami manapság magamra szedtem. Igyekszem nyílt és közvetlen lenni minden témában, hogy a beszélgető partnerem se érezze magát feszélyezve.

DE HÁT HOLY FUCKING SHIT. Minden ember más. Nem tudom ám kitalálni, hogy kinek mit ejthetek meg óvatos ráérősséggel, kinek lehetek harsány, ki az, aki attól zavarba jön, ha a fiúk köldöke alatt növekvő szőr szexepiljéről beszélek. (Mármint woáh, srácok, komolyan, minek leszedni? Annak ott a helye.)
Úgyhogy én feladom eme nemes szándékom. Olyan leszek, amilyen tudok lenni, de azt a lehető legnagyobb őszinteséggel.

Erre a legjobb megerősítés az volt, amikor egy lány megszólított reggelinél, hogy olyan ismerős vagyok neki. Nem arcra, hanem beszédre és előadásmódra. Kell ennél több magyarázat?

Augusztus elején taposunk, az év harminckettedik hete ez, visszanézve még az ötödiknek sem tűnik, valahol viszont mintha a kétezerdiknél tartanánk. Meséltem már arról, hogy nagyon szépnek érzem ezt a tizenhetedik életévemet, ami így, ebben a kijelentésben nagyon nem állja meg a helyét. Muszáj rajta picit árnyalnom, annak ellenére is, hogy megfogadtam magamnak, hogy igyekszem pozitív töltetű bejegyzéseket írni, leginkább persze a saját lelki békém dédelgetése végett, másrészt pedig az olvasóim (azaz értetek) miatt. Nyilván minden ember szeret belelátni a másik életébe, és a drámák a legérdekesebbek, de hosszútávon a sose érkező happy end, egyszerűen csak nyomasztja a betekintőt. Pedig alapvetően balzsamozni szeretjük a lelkünket, egy-egy blog olvasása közben, olyasmikkel, hogy "hah, én okosabb lennék nála!" vagy "nekem sokkal rosszabb életem van, mégis boldogabb vagyok!", illetve ezek végtelen permutációival, vagy más egyéb gyökeret verő gondolatokkal. Azonban a sok problémás életek már inkább csak közönyt költöztetnek az arcokra.

Szóval az a bizonyos tizenhét, ami olyan sokat változtatott rajtam. Nagyon jó lenne, ha látnátok, miközben erről magyarázok, mert az én stílusomhoz kell az előadás módot is fogadni, mivel azonban erre nincs lehetőségem, igyekszem érzékletes lenni az irományomban, ami picit nehéz, lévén ritkán igyekszem tudatosan művelni a mondatokat. Általában önterápiás módszerként rögtön az első röpke ötleteket gépelem le.

Nyilván megemlíthetném a legnagyobb fordulatként Zsoltit. Egyrészről azért nem szeretnék erről beszélni, mert Zsoltit nem tizenhétévesen ismertem meg, másrészt pedig sokszor elevenedik meg az oldal sorai között, látni, hogy nagyon bensőséges a kapcsolatunk, nyilván az önismeret rögös útján is valamiképp kalauzol engem, a hosszú ideig nem létező magabiztosságom megjelenéséhez is megszámlálhatlanul sok szállal kötődik, de még azt a szokást, hogy a házban papucsban sétálok is, tőle vettem át. Mégis: nem azt érzem, hogy ő megváltoztat engem, hanem azt, hogy előhozza belőlem azokat a dolgokat, amiket az emberek éveken át tartó szorgos munkával igyekeztek betemetni. Így ez nem más, mint egy önterápia, vagy mint egy ásatás, felhozni ezeket az emlékműveket, leporolni és kitalálni, hogy mire szolgálhattak, vagy egyszerűen csak gyönyörködni bennük.

Miután kizártam Zsoltit ebből a röpke fél éve tartó szakaszból, mint tényező, elég egyértelművé válik számomra, hogy mi az a két dolog, ami a legnagyobb nyomokat hagyta a lelkemen, nem éppen jó értelemben. Így pedig nem csupán boldoggá, de szörnyen szomorúvá is téve ezt az egy évet se.

(És itt abbahagyom ezt a bejegyzést, hisz minek vegyítsem bele ezt abba, ami jó is lehetne? 08.11.)

A nyaralás, kérlek titeket alássan, mesés volt. Nem vicc, annyira szerettem azt a három napot, mint még életemben nyaralás három napját nem. Imádtam ezzel a kis Lekvárral leamortizálni a lakosztályt. (Érdekes mód az ő cuccai mindig rendben voltak, az enyémek meg sohasem.) Olyan luxus volt, hogy a fürdőnkben egy két személyes pezsgőfürdős kád állt, és mi bizony olyan habot kevertünk vele (véletlenül), hogy azzal akár az egész fürdőszobát beteríthettük volna. Mi azonban megelégedtünk egymás kimázolásával. Ehhez járt hangulatvilágítás, meg TÉVÉ (igen, szembe a káddal). Ráadásul nem ilyen kis csúnya, hanem vékony, lapos, szép. Megjegyzem be se kapcsoltuk se ezt, se azt, ami a nappaliban állt, se azt, ami a hálószobában árválkodott. Ellenben a reluxát irányító elektromos távirányítót a kezemhez ragasztottam volna szívem szerint. Aztán ha éppen nem fent lazultunk, akkor lesétáltunk a wellnes részlegre. (És ittunk botrányosan rossz koktélt, de ingyen volt, úgyhogy semmi panasz nem hagyja el a szám!)

Nyilván ezek csak ilyen fitogtatások tőlem, hogy mennyire is volt jó. Ennél azért jóval részletesebb és érdekesebb dolgokkal telt a három nap, de a szívem sajog, ha eszembe jut. Ugyanis mióta hazajöttünk, csak azért sírok, hogy menjünk vissza. A bosch-os früschtücknél a svéd asztalos reggeliről zengek órákat; este, amikor elbúcsúzok Zsoltitól, arról rimánkodok, hogy maradjon és aludjon velem. Nem tetszik, hogy belekóstoltam valami nagyon jóba, és bár most is jók a dolgok, de lehetnének jobbak is. Eddig azért nem akartam belehalni, hogy nem aludhatok Zsével, most viszont ott tartok, hogy én erre az utolsó hónapra még valahogy kikönyörgök egy nálunk alvást, mert egyszerűen nem akarom kibírni nélküle. Elengedhetném, de makacsul nem teszem. Nem érzem magam bűnösnek, mert szeretném megint a reggeli rekedt hangján hallgatni, hogy mit álmodott össze, ahogy azért sem, mert még abban is örömömet leltem a nyaralás alatt, hogy amikor a vihar miatt ki kellett szaladni a teraszra a ruhákért, volt mellettem valaki, akinek szólhattam, mindenféle aggály nélkül. Nem mellékesen, a ruha behordás után visszaküldtem őt aludni, hogy aztán bekéredzkedjem magam az oldalához, mert a dörgéstől valahogy máig félek (ez egy ilyen eltitkolt tény rólam, de így van). Azt se bántam, hogy ő két perc alatt visszaájult, én meg maradtam a haragos ég hangja miatt a takaró alatt, fuldokolva. Ott volt mögöttem, hallottam, éreztem, így el tudtam aludni egy negyedórás drámai szenvedés után. Nálam ez jó idő.

Ez a három nap persze közel sem elég ahhoz, hogy kiismerjem valakinek az otthoni szokását. A családomat annyira ismerem, hogy a léptükből megmondom, hogy ki közlekedik, milyen szándékkal, milyen hangulatban. Zsolti léptei nagyon ködösek. Még nem tudom megkülönböztetni, de nagyon szeretném. Remélem legközelebb valamivel hosszabb lesz egy kívánom-történjen-meg-valamikor kiruccanásunk. Megelégszem annyival is, hogy mindig egy nappal több. Aztán talán egyszer csak az ő talpának surrogó hangja a szőnyegen is az otthont fogja jelenteni nekem.

Addig meg megtanulok angolul

Hogy megcsináltam ugye ezt a száz napos cuclit, mi?

Azaz igazság, hogy szívem szerint Zsoltit pakoltam volna az első dolognak ki, de hát banyek... valószínűleg padlóla kelülnék.

Két hétig folyamatosan délelőttös műszakban jártam dolgozni a Boschba, úgy éreztem már életem sincs, halódtam el, mint ebihal a szikkadt parton. Holnap viszont egy három napos pihenés veszi kezdetét. Bármikor rágondolok békamosoly terül el a képemen, wellnes hotel, csanád. (A csanádba beletartozik ez a latol is.)

Igazából szívem szerint két hétig pihennék, de a popszakma nem enged ennyi szabadságot (ez azt jelenti, hogy anyékat nem engedik hosszabb pihenésre, én meg kettesben nem mehetek Dzsordzsóval ottalvós státuszban; biggy).

Tegnap előtt meg a lányokkal gengeltem (a házban wtf). Jó kis löket volt, hogy túléljem ezt a hétfőt, meg persze sikerült végre egy jót aludnom.

Persze ez a nap se volt tökéletes. Bár úgy gondolom, hogy amit lehetett, azt bizony kihoztuk belőle. (Nem akartam dámáskodni, de csak ez vezetett valahova.)

Az a baj, hogy szörnyen boldog vagyok. Tudom-tudom: "optimistic". Kicsattanok, annyira szép életem van, barátokkal, támasszal, biztos háttérrel és csodás emlékekkel. Ilyenkor már mindig attól rettegek, hogy elmúlik. Hiszen Zsolti is folyton azt mondja, hogy majd elmúlik. De ez inkább ne tűnjön el. Ez az állapot a legszebb, sweet sixteen annyira nem volt (inkább volt egy akadályokkal és pihenőkkel teli vasút), ellenben egy fucking amazing seventeen annál inkább van. Érzem, hogy nem teljes az élet, de gyönyörű. Reggel van miért felkelni, este van miért köszöntet mondani az univerzumnak.

Igyekszem jó lenni és kiélvezni ezt, amíg tart. Valamint reménykedem, hogy ennél csak még fantasztikusabban alakulhatnak a dolgaim.
Bár én már most elégedett vagyok. Köszönöm.

Minden nap egy kép valamiről, ami boldoggá tesz. Ma kezdem. Már tudom, hogy miről szeretnék képet.

Lefeküdtem a földre úgy, hogy az arcom a hideghez érjen.
Aztán bejött anya.
Kényelmetlen volt.
Azt mondta hülye vagyok.
És egyáltalán mit csinálok.

Fogalmam sincs.

Csak rosszul érzem magam. Talán kicsit magabiztosabbnak kellene lennem önmagamban.
A bőrömben.

De nem vagyok jól. Belül. Megakadt fogaskerek meg rosszul forrasztott láncokból vagyok összerakva.
Bizonytalan vagyok és zavarba hoz a jelenlegi önmagam.
Csinálok ezt-azt.
És nincs megerősítés, hogy ez helyénvaló-e vagy sem.

Lefekszem. Majd arról álmodok, hogy felnőttem. Este sajt, szőlő és borozás. Neked meg nagyon vörös a szád.
Vajon a félhomálytól?

Biztos vagyok benne, hogy szeretett volna megnyugtatni ezzel az egésszel.

Hát, baromira nem sikerült.

Most hirtelen annyi gátat érzek magamban, hogy szívem szerint pólóig se vetkőznék.

Miért ilyen nehéz ez?

Nekem csak a szám nagy... Nincs semmim igazából. Néhány vitriolos és nagy szó, aztán annyi.

Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon félek.

Eddig se tartottam a plasztik macáktól, de sajnos az utóbbitól se érzem jól magam.

Nekem nincs kisugárzásom, meg "keksziségem"...

Ezek ilyen orbitális akadályok. És én megint kiforgatottnak, meg üresnek érzem magam.

Az éjszaka közepén felültem, felébredve,
Amikor az orvos jött hozzám, hogy "Ami sok, az sok",
Kivonszolt engem a hallba, káromkodni tudtam csak, zavaros volt,
És valami olyat mondott, amiről nem tudtam, hogy
Hallani akarom: nem tudok semmit sem tenni érted,
A kórus énekelni kezdett, és ez a dolog meg fog téged ölni.
Valami a torkomból kikergette a szavakat,
És ekkor valami az izzóban eltörte a villanykörtét.

Szilánkok voltak a lábamban és a plafonról hullottak,
Felszagatták azokat a hegeket, amik még éppen csak gyógyultak.
Egy szurdokot megtöltöttek volna a könnyei, amik a combcsontodon gurultak le,
Arra gondoltam, hogy ez gyönyörű, és bízni kezdtem.

És amikor ez megnyílt, meg tudtam hallani az üvöltésed a szobádból,
De én ezt elrejtettem a hallban, amíg a hurrikán el nem állt.
Amikor összeszedtem magam és megpróbáltam adni valamit a fájdalomra,
Újra neki álltál utálni engem, és csak a refréned énekelted:

Új álmodt lett, ami inkább hasonlított egy rémálomra.
Te csak egy kisgyerek voltál, és levágták a hajad,
Beakasztottak egy gépbe, haldokoltál,
Figyelniük kellett volna rád, úgy gondolták, hogy te csak fekszel.

Apa egy faszfej volt, elbaszott téged,
Készülékeket épített a fejedbe, most pedig igazgatja őket,
És senki sem figyelt fel arra, amikor nem ettél többé,
"Negyven kiló!" ezt ismételgették keményen.

Mondd el, mikor vetted észre, hogy boldogtalanok lettünk,
Ezüst gyűrűket hordva, anélkül, hogy bárki is tapsolt volna.
Amikor ideköltöztünk, mind a ketten csalódottak voltunk,
Kialudva néhány melódiát az élvezhetetlen álmainkkal.

Megölt, hogy látom milyen elutasítóvá váltál,
De soha nem gondoltam volna, hogy a dolgok, amiket eldobsz, a telefon lesz.
Nem gondoltam volna, hogy a szememrehányod a saját hibáid,
Én meg csak az ajtókeretnek támaszkodtam végig a földrengés alatt.

De te bepakoltad a ruháid minden egyes éjjel.
Megpróbáltam elkapni a bokád, milyen alávaló látvány volt.
De egy év múlva, feladtam a megállításod,
Hogy átlépj az ajtón, hátha visszatérsz, mint ahogy mindig tetted.

Nos, senki se tudja ezt rendbehozni nekünk, senki,
Azt mondtad, hogy senki se figyel, senki se érti meg.
Most már nincsenek nyitott ajtók, és nincs út se,
Nincs más szemtanú, csak mi ketten.

Két ember él egy pici szobában,
Ketten a fél-családodból sírnak érted,
Két nézőpont van, hogy elmeséld a történetet, senki sem aggódik,
Két ezüst gyűrű van az ujjamon,
Két ember beszélget a fejedben,
Két ember hisz benne, hogy én vagyok az egyetlen, aki hibáztathat,
Két különböző hang jön kit a szádon,
Amíg én túl hideg vagyok, hogy érdekeljen, és túl beteg, hogy kiáltsak.

Apa egy faszfej volt, elbaszott téged,
Készülékeket épített a fejedbe, most pedig igazgatja őket,
És senki sem figyelt fel arra, amikor nem ettél többé,
"Negyven kiló!" ezt ismételgették keményen.

akár még jó is lehetne ez a nyár

akár