Augusztus elején taposunk, az év harminckettedik hete ez, visszanézve még az ötödiknek sem tűnik, valahol viszont mintha a kétezerdiknél tartanánk. Meséltem már arról, hogy nagyon szépnek érzem ezt a tizenhetedik életévemet, ami így, ebben a kijelentésben nagyon nem állja meg a helyét. Muszáj rajta picit árnyalnom, annak ellenére is, hogy megfogadtam magamnak, hogy igyekszem pozitív töltetű bejegyzéseket írni, leginkább persze a saját lelki békém dédelgetése végett, másrészt pedig az olvasóim (azaz értetek) miatt. Nyilván minden ember szeret belelátni a másik életébe, és a drámák a legérdekesebbek, de hosszútávon a sose érkező happy end, egyszerűen csak nyomasztja a betekintőt. Pedig alapvetően balzsamozni szeretjük a lelkünket, egy-egy blog olvasása közben, olyasmikkel, hogy "hah, én okosabb lennék nála!" vagy "nekem sokkal rosszabb életem van, mégis boldogabb vagyok!", illetve ezek végtelen permutációival, vagy más egyéb gyökeret verő gondolatokkal. Azonban a sok problémás életek már inkább csak közönyt költöztetnek az arcokra.

Szóval az a bizonyos tizenhét, ami olyan sokat változtatott rajtam. Nagyon jó lenne, ha látnátok, miközben erről magyarázok, mert az én stílusomhoz kell az előadás módot is fogadni, mivel azonban erre nincs lehetőségem, igyekszem érzékletes lenni az irományomban, ami picit nehéz, lévén ritkán igyekszem tudatosan művelni a mondatokat. Általában önterápiás módszerként rögtön az első röpke ötleteket gépelem le.

Nyilván megemlíthetném a legnagyobb fordulatként Zsoltit. Egyrészről azért nem szeretnék erről beszélni, mert Zsoltit nem tizenhétévesen ismertem meg, másrészt pedig sokszor elevenedik meg az oldal sorai között, látni, hogy nagyon bensőséges a kapcsolatunk, nyilván az önismeret rögös útján is valamiképp kalauzol engem, a hosszú ideig nem létező magabiztosságom megjelenéséhez is megszámlálhatlanul sok szállal kötődik, de még azt a szokást, hogy a házban papucsban sétálok is, tőle vettem át. Mégis: nem azt érzem, hogy ő megváltoztat engem, hanem azt, hogy előhozza belőlem azokat a dolgokat, amiket az emberek éveken át tartó szorgos munkával igyekeztek betemetni. Így ez nem más, mint egy önterápia, vagy mint egy ásatás, felhozni ezeket az emlékműveket, leporolni és kitalálni, hogy mire szolgálhattak, vagy egyszerűen csak gyönyörködni bennük.

Miután kizártam Zsoltit ebből a röpke fél éve tartó szakaszból, mint tényező, elég egyértelművé válik számomra, hogy mi az a két dolog, ami a legnagyobb nyomokat hagyta a lelkemen, nem éppen jó értelemben. Így pedig nem csupán boldoggá, de szörnyen szomorúvá is téve ezt az egy évet se.

(És itt abbahagyom ezt a bejegyzést, hisz minek vegyítsem bele ezt abba, ami jó is lehetne? 08.11.)