Hogy megcsináltam ugye ezt a száz napos cuclit, mi?

Azaz igazság, hogy szívem szerint Zsoltit pakoltam volna az első dolognak ki, de hát banyek... valószínűleg padlóla kelülnék.

Két hétig folyamatosan délelőttös műszakban jártam dolgozni a Boschba, úgy éreztem már életem sincs, halódtam el, mint ebihal a szikkadt parton. Holnap viszont egy három napos pihenés veszi kezdetét. Bármikor rágondolok békamosoly terül el a képemen, wellnes hotel, csanád. (A csanádba beletartozik ez a latol is.)

Igazából szívem szerint két hétig pihennék, de a popszakma nem enged ennyi szabadságot (ez azt jelenti, hogy anyékat nem engedik hosszabb pihenésre, én meg kettesben nem mehetek Dzsordzsóval ottalvós státuszban; biggy).

Tegnap előtt meg a lányokkal gengeltem (a házban wtf). Jó kis löket volt, hogy túléljem ezt a hétfőt, meg persze sikerült végre egy jót aludnom.

Persze ez a nap se volt tökéletes. Bár úgy gondolom, hogy amit lehetett, azt bizony kihoztuk belőle. (Nem akartam dámáskodni, de csak ez vezetett valahova.)

Az a baj, hogy szörnyen boldog vagyok. Tudom-tudom: "optimistic". Kicsattanok, annyira szép életem van, barátokkal, támasszal, biztos háttérrel és csodás emlékekkel. Ilyenkor már mindig attól rettegek, hogy elmúlik. Hiszen Zsolti is folyton azt mondja, hogy majd elmúlik. De ez inkább ne tűnjön el. Ez az állapot a legszebb, sweet sixteen annyira nem volt (inkább volt egy akadályokkal és pihenőkkel teli vasút), ellenben egy fucking amazing seventeen annál inkább van. Érzem, hogy nem teljes az élet, de gyönyörű. Reggel van miért felkelni, este van miért köszöntet mondani az univerzumnak.

Igyekszem jó lenni és kiélvezni ezt, amíg tart. Valamint reménykedem, hogy ennél csak még fantasztikusabban alakulhatnak a dolgaim.
Bár én már most elégedett vagyok. Köszönöm.