Baromi kreatív mód azt a címet adtam a bejegyzésnek, mint ami zenét hallgatok. Bravó. Túlteljesítettem a magammal szemben felállított elvárásaimat.
Azt hiszem eme jó szokásomat megtartom későbbre is.
A mai nap elég nagy hullámvasút volt. Nagyon fent és nagyon lent, a kettő között pedig nem nagyon állt meg a járat. De alapvetően nagyon jó napom volt. Ünnepeltünk, már amikor valaki nem volt buta, mint a sár. (Ne haragudjon rám az ég, én azóta is ezen nevetek.)
Egyébként mindig azzal nyugtatom magam, hogy nem lehet tökéletes semmi sem. Kell, hogy baj legyen, különben nem örülnék, amikor nincs gond. Csak az a baj, hogy ez mindig utóbb jut eszembe, így ott és akkor, amikor bánatos vagyok nem segítek magamon. De ön sajnáltatni már nagyon tudok, pedig ma tudatosan próbáltam elkerülni. (Utólag visszanézve: nem ment.)

Néha úgy érzem sokat várok  másoktól. Próbálok nem önző lenni és magamra gondolni csak, azonban megesik, hogy megbántottnak érzem magam dolgok miatt, amik miatt nem kellene. Nem is tudom miért volt olyan elvárásom, hogy kijöjjön elém a buszmegállóba. És egész úton úgy mentem haza, hogy hiányoltam. De ő templomban volt. Jézusom, mi lenne, ha tudná a családja, hogy én még csak megkeresztelkedve se vagyok? Lehet máglyásra hajítanának. Aztán rám kennék, hogy a fiukat én tettem "hitetlenné" a fondorlatos női bájaimmal.
Nonszensz.
Ennek a fiúnak nem kellett velem találkoznia, hogy másban higgyen. Tudja ő nélkülem is, hogy mit akar. Velem pedig már csak menekülni.
(De ez egy másik dolog már.)

Manapság folyton azt érzem, hogy be vagyok szorítva az életembe. Egy satu, aminek két nyomó eleme az iskola meg a család. Ez a tavasz mindenkit megőrjít. A tanárok kegyetlenkednek, a szülők morcosak, a szerelmes emberek pedig az utcán is simán meghágják egymást. Én egyik kórt se szeretném elkapni az előbbi három csoporttól.

Tompa vagyok. Elnyom a meleg meg a rosszkedv. Nem tudom, hogy mi ez. Csak olyan nyomottság.

sajnálom, nincs mit mondaom