Az éjszaka közepén felültem, felébredve,
Amikor az orvos jött hozzám, hogy "Ami sok, az sok",
Kivonszolt engem a hallba, káromkodni tudtam csak, zavaros volt,
És valami olyat mondott, amiről nem tudtam, hogy
Hallani akarom: nem tudok semmit sem tenni érted,
A kórus énekelni kezdett, és ez a dolog meg fog téged ölni.
Valami a torkomból kikergette a szavakat,
És ekkor valami az izzóban eltörte a villanykörtét.

Szilánkok voltak a lábamban és a plafonról hullottak,
Felszagatták azokat a hegeket, amik még éppen csak gyógyultak.
Egy szurdokot megtöltöttek volna a könnyei, amik a combcsontodon gurultak le,
Arra gondoltam, hogy ez gyönyörű, és bízni kezdtem.

És amikor ez megnyílt, meg tudtam hallani az üvöltésed a szobádból,
De én ezt elrejtettem a hallban, amíg a hurrikán el nem állt.
Amikor összeszedtem magam és megpróbáltam adni valamit a fájdalomra,
Újra neki álltál utálni engem, és csak a refréned énekelted:

Új álmodt lett, ami inkább hasonlított egy rémálomra.
Te csak egy kisgyerek voltál, és levágták a hajad,
Beakasztottak egy gépbe, haldokoltál,
Figyelniük kellett volna rád, úgy gondolták, hogy te csak fekszel.

Apa egy faszfej volt, elbaszott téged,
Készülékeket épített a fejedbe, most pedig igazgatja őket,
És senki sem figyelt fel arra, amikor nem ettél többé,
"Negyven kiló!" ezt ismételgették keményen.

Mondd el, mikor vetted észre, hogy boldogtalanok lettünk,
Ezüst gyűrűket hordva, anélkül, hogy bárki is tapsolt volna.
Amikor ideköltöztünk, mind a ketten csalódottak voltunk,
Kialudva néhány melódiát az élvezhetetlen álmainkkal.

Megölt, hogy látom milyen elutasítóvá váltál,
De soha nem gondoltam volna, hogy a dolgok, amiket eldobsz, a telefon lesz.
Nem gondoltam volna, hogy a szememrehányod a saját hibáid,
Én meg csak az ajtókeretnek támaszkodtam végig a földrengés alatt.

De te bepakoltad a ruháid minden egyes éjjel.
Megpróbáltam elkapni a bokád, milyen alávaló látvány volt.
De egy év múlva, feladtam a megállításod,
Hogy átlépj az ajtón, hátha visszatérsz, mint ahogy mindig tetted.

Nos, senki se tudja ezt rendbehozni nekünk, senki,
Azt mondtad, hogy senki se figyel, senki se érti meg.
Most már nincsenek nyitott ajtók, és nincs út se,
Nincs más szemtanú, csak mi ketten.

Két ember él egy pici szobában,
Ketten a fél-családodból sírnak érted,
Két nézőpont van, hogy elmeséld a történetet, senki sem aggódik,
Két ezüst gyűrű van az ujjamon,
Két ember beszélget a fejedben,
Két ember hisz benne, hogy én vagyok az egyetlen, aki hibáztathat,
Két különböző hang jön kit a szádon,
Amíg én túl hideg vagyok, hogy érdekeljen, és túl beteg, hogy kiáltsak.

Apa egy faszfej volt, elbaszott téged,
Készülékeket épített a fejedbe, most pedig igazgatja őket,
És senki sem figyelt fel arra, amikor nem ettél többé,
"Negyven kiló!" ezt ismételgették keményen.