Mennyire kellene hátradőlnöm, hogy mindent meglássak?
Elférne egy panoráma lehetőség az életben is.

Szeretném tudni, hogy mik történtek vele. Meg hogy miket láthatott.
Azt hiszem vannak kívánságok, amik sosem teljesülnek.

Bizonyos embereknek ott a fény a szemében.
De tényleg.
Három embert ismerek, akiknek láttam ezt a szemében. Ebből egyet már el is veszítettem. A másik két illetőt igyekszem a lehető legközelebb tartani magamhoz.
De be kell látnom, hogy mindenhol halott szívek vannak. Halott szívek fekszenek minden egyes betonlapon.
Pedig ott volt a szemükben a fény.

Rettegek attól, hogy megbántom ezeket az embereket. A veszteség fájdalma már így is beláthatatlan aggóniákat szült bennem.
Hova tovább?
A szívdobbanások szimfóniája ül agyamon.

Zsolti illata van a szobámnak, vagy csak úgy kapaszkodtam belé, hogy még most is érzem ujjbegyeimen az illatát.
Vagy csak képzelődöm, mert olyan jó.

Gyönyörű lehetne a világ, de én szét vagyok esve.

Nyár van.

És én

nem

tudom összetartani

a gondolataimat.

Akárhogy szeretném is.

Darabos és érdes.

 

 

 

Ne haragudj. Egy ilyen nagy szünet után illett volna valami szépet és teljeset írnom. De nem tudok.

2014.06.12. 22:06, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Esküszöm erőt fogok venni magamon és írok. Még ma. Oké?

2014.06.09. 13:47, bádog böske

Hozzászólások (2)

- Nagy a szárelem, mi?
- Mint mindig.

Nagyon fura még a világom mindig. Szeretve lenni az egyik legfurcsább érzés a világon. Szebb vagyok tőle, okosabb, határozottabb. Egy ember pillantása nyomán önmagam jobb verziója lehetek. Mintha egy könyv lennék, amit egyszer már kiadtak, de aztán újra kiadják díszkötésben. És hirtelen minden szó ami a lapokon fekszik felmelegszik a kirakaton beszökő nyári napsugarak melegétől. Minden új értelmet nyer. Ami eddig haszontalannak tűnt, az hirtelen érdekes lesz. És lóg a levegőben a szavak illata....

A fenti párbeszéd részlete a házunk előtt hangzott el. Talán nem azt kellett volna mondani, hogy nagy a szárelem, mi?, hanem mondjuk csak annyit mondani, hogy szeretem.
De néha lehetetlen kimondani.
Egyszerűen... Nem elég. Ha kimondom nem fedi le az egészet.
Végül is egyetlen szó hogy mondhatna el mindent?
Sehogy.

2014.05.28. 21:27, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Villámbejegyzés. A napló cím fájdalmasan hazug.
Itt volt Zsolti. Ez ilyen kiváló löket volt a héthez. Most egy darabig lesz mivel nyugtatnom azt a bizonyos háborgó lelkem.

Csok, rágó, koton. Minden.

www

Ezt nem lehet kibírni.

2014.05.26. 09:07, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Visszás a cím, ugyanis tegnap eljöhetett volna Zsolti hozzám. Anya felajánlotta, mert megsajnált minket, már pedig én igazán csak Zsoltinak panaszkodtam a hiányról, szóval nem hisztiztem ki vagy ilyesmi. Azonban úgy hiszem látta anya, ahogy visszasüllyedek a két évvel ezelőtti önmagammá, aki minden nap telesírt egy százas zsebkendőt.
Ó, dicső napok.
Pedig most tényleg nem sírtam előtte, csak ha egyedül voltam. (Szégyen így is, tudom.)
Ennek ellenére látta rajtam, mert hát igen. A boldogtalanságot nem lehet átaludni - ezt az eltelt napokból tanultam. Pedig egy tizennégy órás turnust áldoztam rá. Hi-á-ba.

Mindenesetre elmerengtem azon, hogy miért is olyan über fontos ez az egész. Már Zsoltira és magamra célzok.
Mert megtanultam egyedül boldog lenni. Tényleg. Amikor a suliban Enikő és Vivi utált, Ági meg egyszerűen nem szólt hozzám, itthon pedig azért veszekedtek rám, mert szomorú vagyok és ez tuti biztos az én hibám, meg hát a jegyek... Na akkor megtanultam, hogy a teljes magány sem elviselhetetlen. Megtaláltam a jó dolgokat akkor is. És bár sikerült amorffá bőgnöm a fejem, mindig voltak olyan pillanatok, amikért megérte az ostorozást tűrni. És ezek a szépségek nem köthetők senkihez sem magamon kívül. Nem hiába tudok eltölteni nyarakat mindenféle találkozás nélkül. Képes vagyok a boldogságra egy bezárt szobában is. (Persze nem rossz, ha van net, amin bámulhatok macskás videókat, de mindegy.) Ha valamit megtanultam, hát ezt: semmi sem pótolhatatlan. És bár társaslénynek lettünk teremtve, azért mégiscsak kettesben tudok lenni saját magammal is.
És lám íme a mostani helyzet: Vivi beteg, a család haragszik rám, Enikőt semmi se érdekli a barátján kívül, az osztálytársakkal felszínes a kapcsolatom, egy darab kaviccsal többet beszélek, mint Ágival, Zsoltitól pedig el vagyok tiltva. És nem megy. Nem sikerül egymagamban maradni és jól lenni. Mintha a félkezem elvitte volna valami hirtelen beláthatatlan röppályával rendelkező tárgy és most... böte vagyok. Kapaszkodós semmi, meg folytonos körbejárás. Zsolti helyett a német könyv fekszik mellettem a direkt agresszív hangzású szavaival. Kommunikationswissenschaften. Példamondat vele: In Berlin studierte er an der Hochschule der Künste Werbung und Kommunikationswissenschaften und jobbte nebenbei für die Konzertdirektion Jänicke, den damaligen Marktführer.
Aufwiedersehen.

Eszembe jutott egy sítábor, amin Emesével voltam egy szobában. Elővett egy zacskó betétet majd hozzámvágta, aztán arra kért, hogy dobjam vissza. Az a szürreális érzésem támadt, hogyha nem teszem meg, akkor gáz leszek, úgyhogy visszadobtam, és így tovább. Labdáztunk. Ő közben tangára vetkőzött. Volt rajta egy zseb...
Máig nem értem.
Leült velem szembe és a tarkómra fogott, aztán nevetett. Azt mondta, hogy sose szégyelljem magam. Azt mondta észrevette, hogy hiába hogy hatan voltunk lányok, én voltam az egyetlen, aki egyszer se vetkőzött meztelenre a másik öt előtt. De igazából semennyire se vetkőztem le. Nekem a testem világ életemben ez volt: valami, amit csak akkor tudok megmutatni, ha bízok. Amúgy csak szégyellem és szorongok miatta. Aznap este elhatároztam, hogy hát mégiscsak... öt kedves lánnyal van dolgom. Úgyhogy pólóban és alsóneműben mentem be a szobába fürdés után. Emese pedig kiabált, hogy hogy nem szégyellem magam. Így mutatkozni. Szégyentelen vagyok. Egy tüzelő szuka. Annyira fájt az egész. Megaláztak és becsaptak. Bezárkóztam a mosdóba és bár nem sírtam, el tudtam volna süllyedni szégyenemben. A lehető legnagyobb lépés tőlem az ilyesmi, és erre fognak és nem átejtenek, hanem konkrétan két kézzel átrántanak azon a bizonyos palánkon.

És most itt van a barátom, aki előtt hát, akárhonnan nézem is, egyszer valamikor muszáj leszek vállalni magam. Az összes defektemmel. Önkéntelen görcs az egész. Mert mi van ha... Nem jó ez így sehogysem. Jó lenne valahogy ezeket a gátakat lebontogatni. Másokat elfogadni semmibe se kerül a számomra, de saját magamat viszont szinte lehetetlen.
Más viszont megteszi helyettem.
Tűzbe mernék nyúlni, annyira mélyről jövő bizonyossággal tudom, hogy Zsolti nem vágna át. Pontosan tisztában vele, hogy mi mit jelent nekem. Meg lenne az ereje, hogy fogja és elvegye tőlem, amire szüksége van, de nem teszi. Elég csak egyet nyikkannom és máris arra fókuszál, hogy mi történik, és bizony addig nem hagy, amíg el nem mondom.
Lehet ő azaz ember, aki mellett tényleg nem lesz többé tabu. Nem nevet ki a furcsa ízlésem miatt, nem csak rám szól, hanem elismer és dícsér, nem zökkent ki, ha csendben szeretnék lenni, és engedi, hogy én mondjam meg, hogy szeretnék aludni... és mindeközben támasz marad. Tudatában mind a testi, mint a mentális erejének, nem fog elfáradni, ha a kezemet kell fogni. Mert én tudom, hogy mellettem szörnyen nehéz, és csúszós-kellemetlen a séta néha.
Úgy érzem, hogy jobb ember vagyok mellette.

És nagyon remélem, hogy ezzel valahogy ő is így van.
Mert hát én valóban elhiszem, hogy a jó kapcsolat ismérve, hogy a felek erőt adnak egymásnak, segítenek és ettől az ember tényleg képes szárnyalni.
Ezért is mondtam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, mint amilyen az övék. Enikő folyton hazudik mióta együtt van a sráccal. Nem hinném, hogy ez előrelépés.
Én őszintén hiszem, hogy értékesebb ember vagyok, mióta ez a fiú felfigyelt rám három év után. Bár nyilván nem én határozom meg magam.

Ez azért fura, nem?

Német.

2014.05.25. 16:32, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Ha arra kérsz, hogy fullasztó hőségben
Suttogjak törékeny történeteket,
Takaró-sátor alatt ölellek
És mesélek.

Ha arra kérsz, hogy szökjünk messzire
Majd csak annyit mondok:
"Rendben, siessünk"
És megyünk.

Ha arra kérsz, hogy félkezem dobjam
Vad torzóra ugró kuvasznak,
Hát lenyesem karom
És adom.

Ha arra kérsz, hogy hagyjak el
Minden számomra értékeset,
Akkor nem ellenkezem,
Csak teszem.

Ha arra kérsz, hogy dokumentáljam
Veled maradok a bajban,
Levél lesz majd: vörös
És esküszöm.

Ha arra kérsz, hogy mondjam el
Mennyire szeretlek téged,
Elmutatok a Holdra
És vissza.

Bármit kérhetsz tőlem, ha elviseled
Gyermek lelkem titkait
És akkor én cserébe
Bármit megteszek.

2014.05.23. 22:27, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Mit csináljak a jövőben?

2014.05.21. 20:52, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Fordulóponthoz értem. Itthon ülök, vár még rám némi szörnyűséges matematika és egy angol fogalmazás. Egy nap alatt forgott át néhány dolog bennem, mint komótos homokszemek az Idő foga alatt. Tényleg annyi információ és adat folyik át az ember agyán egy nap, hogy szinte lehetetlen mindent bölcsen és átgondoltan megemészteni. Ezért fejezem itt ki magam, nehézkes bár, de szükségem van rá. Önterápia - ma ezt mondta erre az előadó úr és én is így gondolom. Az írás gyógyít - így fogalmazott mindig a nővérem.

Valóban bitang nehéz a dolgom, mert általában sokkal gyorsabbak a gondolatatim, mint az ujjaim az egymástól távolülő billentyűk felett. Megpróbálom, mert fájdogál sok minden és hát nem sok embernek tudnék beszélni, de akiknek igen... nos, ők távol vannak most és hideg van a magányos szobám falai között. Legalább a lúdbőrt még érzem. Kint meg fúj a szél és a frissen vágott fű illatta csomósodik.

A reggel nyomasztó volt és kelletlen. Kerülgetni édesanyámat és veszett állatként járatni tekintetem a családtagjaim között. Hisz ki tudja melyikük fog engem leszúrni megint.
El vagyok tiltva Zsétől. Ez fontos, és sok mindent megmagyaráz. Viszont nekem elmondani a miértet nincs kedvem. Rágondolni se szeretek, most is a számat harapdosom kínomban és homlokom döntöm a hideg falhoz, mert ez segít elviselni. Igen, nyilván nem egy nap hiánya készít ki, sokkal inkább, ha belegondolok, hogy hány napot vesztek el az értelmetlenség oltárán. És ami eddig csak pár röpke hétnek tűnt, az most súlyos napokká nőtt. Valahogy nem telnek az órák, betegnek érzem a testem és fáj a szemem. Nem a ma hiánya nyúz, hanem a holnapé, az azutáné és a többi. A küszöb szélét tudnám rágni vinnyogva, hátha megsajnálnak. Nem vagyok haragos, sem dühös, sem csalódott. Mindössze a szívem szakad meg a lelkiismeret és az önsajnálat mocsarában. Ha tudnám hozzátapasztanám a betonhoz a szívem, hogy ne tudják magas helyekről ledobálni és széttörni. Miért itt kell bántani? Bármit elviselek, a tiltást kivéve. És hát ettől féltem én január óta. Pontosan tudtam, hogyha én igent mondok ennek a fiúnak, onnantól kezdve vele fognak zsarolni engem. És igazam lett. Most pedig arra gondolok, hogy bár ne szeretném ennyire. Mert hát most látja, itt van előtte, hogy szenvedek utána, ami már-már túl őszinte vallomás. Súlyosabb, mint egy szeretlek. Hiszen persze, hogy szeretem. De most látszik igazán, hogy milyen mély is a ragaszkodásom. És hát ezt nagyon igyekeztem eltakarni, nem beszélni róla. Mert nekem tényleg Vele kezdődnek az álmaim. Újra odajutottam, hogy jobb nem a valóságban élni, mert minden fakó és érdes. Nyilván könnyebb lenne, ha valakinek elmondhatnám, ha valakivel megbeszélhetném, de most erre nincs lehetőségem. Magamban szorongok, takaró alatt tartom vissza a lélegzetem és számolom a másodperceketet. Csütörtökön együtt buszozunk... ennyi öröm jut.
Szánalmas.

Epikorusz szerint olyan mértékben vagyunk boldogok, amilyen mértékben távol tudjuk tartani magunkat a szenvedéstől. Hedonista és szinte már fájdalmasan degradáló az elképzelés. Ezek szerint viszont én tényleg egy nyomorult vagyok.
Úgy látom, hogy az élet hegymászás. Mászunk felfelé, figyeljük a csúcsot és boldogok vagyunk. Felérve viszont visszanézünk és hirtelen látjuk a lejtőt.
Felfelé embertelenül hosszú az út, lefelé pedig túl rövid.

Az ember az egyetlen élőléyn a földön, ami tudni akarja, hogy van-e értelme annak, hogy van. És hát tisztán őszinte kíváncsisággal gondolok erre én is, de nincs végleges válaszom. Sok-sok hosszú magyarázatot tudnék csatolni hozzá talán. De a sok válasz olyan, mintha nem is lenne igazán válasz.

A harmadik órában Radnóti Miklósról hallgattunk meg egy hatvan perces előadást. Az első perctől az utolsóig imádtam. Radnóti talán a kedvenc magyar költőm és a dilemmáinak ilyen szintű kivesézése teljesen magával ragadott. A közös buszozás után a nap legjobb pontja. Mert amúgy minden rossz volt és kegyetlen. Annyi tüske van most a szívembe, hogy minden dobbanásnál fájdalmasan remeg meg.

Elmúlik.

És most hajrá matek.

2014.05.20. 17:22, bádog böske

Mit szólsz hozzá?

Bevezetés

 

            Anya integetett felém. Elindultam, aztán megtorpantam. Albert bácsi és Klára néni elnéző mosollyal figyeltek engem –bár hátrafelé nem láttam, de ismertem őket annyira, hogy tudjam ezt. Szégyenlősen visszafordultam és némi indokolatlan mértékletességgel sétáltam hozzájuk vissza. Puszit adtam nekik és ők nagyon mosolyogtak én meg csak kicsit, mert szerintem nem szép, ha valaki mimikája túl harsány. Akkor csúnya lesz. De Albert bácsi és Klára néni szépek voltak. Most már nyugodtabban sétálhattam anya kocsijához. Ő is kapott puszit és ő is szép volt, pedig nagyon mosolygott. Felültem a magasított ülésbe és még így is nehezen láttam ki az ablakon. De nagyfiúsan oda könyököltem és úgy csináltam, mintha nem zavarna, hogy vágja a nyakam a biztonsági öv. Azon gondolkodtam, hogy ki miért szép. Végül is anyának is pont ugyanolyan ráncai lettek a vigyortól, mint a tanár néninek. De talán nem szeretem annyira a tanár nénit, hogy ő szép lehessen a szemben.

            Sose bírtam ki ébren a hosszú autóutakat. Anya mindig az autópályán hajtott, és az egyhangúság elálmosított. A következő nyárra gondoltam és Klára néni ígéretére. Négygombócos fagyi! Négy! Ilyet anya sose engedett volna. Megfájdul a torkom, beteg leszek, ilyesmiket hajtogatott. Azt vettem észre, hogy a felnőtteknek mindig van magyarázatuk mindenre. Lehet mind úgy kezdik, mint én. Tejfölös bajszú –ezt Albert bácsi szokta mondogatni rám – suhancok, akik nem értik az életet. Aztán persze felnőnek és nem intik le őket többé. Végre beavatják azokba a felnőttes dolgokba, amiket most még erősen takargatnak. „Menj a szobádba, anya és apa beszélget.” „Ülj le és nézd a tévét.”
Ó, ha egyszer nagy leszek! Nem fognak elküldeni. Egy asztalnál, komoly arccal, összezárt lábakkal fogunk beszélgetni. És ők majd nagy szavakat használnak: meglincselés meg titkok. Persze, nem olyan titok, mint hogy nem ízlett a csirke ezért kivágtam az udvarra a kutyának. Igazi titkok. „Lincselős titkok”. Mit jelent vajon ez? Csak a licsit ismerem.

            Épp eleget gondolkodtam, hogy elnyomjon az álom. Mindig meglepődtem, amikor felébredtem pont mielőtt bekanyarodtunk volna a ház elé. Sebesre dörzsölte a nyakam a biztonsági öv, ropogott a derekam és nem éreztem a karom. Kipattantam az autóból. Délután zsírkrétával rajzoltunk apával, este anyával pudingot csináltunk. Két napra rá Klára néni vonat alá esett.

***

            - Hát ilyen az élet – Jeni úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Megforgattam az ujjaim között a zománc medált. Hülyeség, gondoltam, Jeni is csak az látja, amit látni akar, sose többet.

            - Krisztián, meg fogsz bukni. Ezt akarod? – vállat vontam. - Amit azt illeti… - Meglökte az oldalam, aztán lefordult, mert ő az alvégen lakott, én meg nem. A nyár ígéretétől volt terhes a levegő. Egyetemistaként már nem volt olyan kötött a nyári szünet. Ráadásul én az a típusú voltam, aki mindig az utolsó pillanatban tanult. És hát mi van, ha megbukok? Majd lesz valahogy. Kijavítom. Vagy valami.

            Fura gondolatokkal mentem haza. Már hosszú-hosszú ideje nem jártam Albert bácsikámnál. Úgy nagyjából szökőévekkel és hétvégékkel is ezer éve. Klára néni tragédiája valami olyan súlyú dolog volt, ami röpke évek távlatából sem lett könnyebb. Öt éves koromtól nem jártam hozzájuk – illetve már csak hozzá. Most viszont kifejezetten hívott engem magához. Anyáék ebben nem találtak semmi furcsát, hisz gyakran jártam oda –mondogatták nekem, miután megjött Albert bácsi üzenete. Szerintem ez inkább csak időtartamra volt sok. Két nyarat töltöttem ott, ha jól emlékszem.

            Már össze voltam pakolva. Csak lébecoltam otthon, ebédeltem, chateltem, mert most hetekig nem fogok. Kati elég türelmetlen volt velem szemben. Pedig hát én őszintén szeretem őt. Két hosszú hónapja jártunk és azt hiszem ez volt az a kapcsolat, amiben én húztam feszesebbre azt a bizonyos határt, pedig hát igazán kínálgatta magát a fényesem sima, feszes combjaival.

Még együtt vacsoráztam anyáékkal aztán elsétáltam az állomásra. Amíg jegyet vettem, megkerestem a vágányt, felszálltam, végig arra gondoltam, hogy szörnyen tapintatlan tőlem, hogy ezzel a tömegközlekedési eszközzel utazok le Albert bácsihoz. Azonban nem tehettem volna mást, ha akarok se, anyáék nem voltak hajlandóak lehajtani velem a farmra. A két órás úton a vonat zakatolása tartott ébren. Persze, nem lakik messze Albert bácsi, de ahhoz pont elég volt a táv, hogy unjam magam. Mit fogok csinálni én a farmon? Nem is emlékszem, hogy kölyök koromban mivel szórakoztathattam magam. Most is a zománc medált szorongattam az ujjaim között. A keresztanyámtól kaptam tizenéves koromban. Azt gondolná az ember, hogy egy tinédzser srác nem nagyon örül másnak a pornón és a pénzen kívül. Hülyeség. Ez olyan, hogy a lányok a rózsaszínt szeretik meg a hat kockát –megesik, de nem törvényszerű.

Néha írok. Ez is egy ilyen néha. Hiszen végül is holnap csak érettségizem. Minek is paráznék?

2014.05.15. 21:00,

Mit szólsz hozzá?