A nyaralás, kérlek titeket alássan, mesés volt. Nem vicc, annyira szerettem azt a három napot, mint még életemben nyaralás három napját nem. Imádtam ezzel a kis Lekvárral leamortizálni a lakosztályt. (Érdekes mód az ő cuccai mindig rendben voltak, az enyémek meg sohasem.) Olyan luxus volt, hogy a fürdőnkben egy két személyes pezsgőfürdős kád állt, és mi bizony olyan habot kevertünk vele (véletlenül), hogy azzal akár az egész fürdőszobát beteríthettük volna. Mi azonban megelégedtünk egymás kimázolásával. Ehhez járt hangulatvilágítás, meg TÉVÉ (igen, szembe a káddal). Ráadásul nem ilyen kis csúnya, hanem vékony, lapos, szép. Megjegyzem be se kapcsoltuk se ezt, se azt, ami a nappaliban állt, se azt, ami a hálószobában árválkodott. Ellenben a reluxát irányító elektromos távirányítót a kezemhez ragasztottam volna szívem szerint. Aztán ha éppen nem fent lazultunk, akkor lesétáltunk a wellnes részlegre. (És ittunk botrányosan rossz koktélt, de ingyen volt, úgyhogy semmi panasz nem hagyja el a szám!)

Nyilván ezek csak ilyen fitogtatások tőlem, hogy mennyire is volt jó. Ennél azért jóval részletesebb és érdekesebb dolgokkal telt a három nap, de a szívem sajog, ha eszembe jut. Ugyanis mióta hazajöttünk, csak azért sírok, hogy menjünk vissza. A bosch-os früschtücknél a svéd asztalos reggeliről zengek órákat; este, amikor elbúcsúzok Zsoltitól, arról rimánkodok, hogy maradjon és aludjon velem. Nem tetszik, hogy belekóstoltam valami nagyon jóba, és bár most is jók a dolgok, de lehetnének jobbak is. Eddig azért nem akartam belehalni, hogy nem aludhatok Zsével, most viszont ott tartok, hogy én erre az utolsó hónapra még valahogy kikönyörgök egy nálunk alvást, mert egyszerűen nem akarom kibírni nélküle. Elengedhetném, de makacsul nem teszem. Nem érzem magam bűnösnek, mert szeretném megint a reggeli rekedt hangján hallgatni, hogy mit álmodott össze, ahogy azért sem, mert még abban is örömömet leltem a nyaralás alatt, hogy amikor a vihar miatt ki kellett szaladni a teraszra a ruhákért, volt mellettem valaki, akinek szólhattam, mindenféle aggály nélkül. Nem mellékesen, a ruha behordás után visszaküldtem őt aludni, hogy aztán bekéredzkedjem magam az oldalához, mert a dörgéstől valahogy máig félek (ez egy ilyen eltitkolt tény rólam, de így van). Azt se bántam, hogy ő két perc alatt visszaájult, én meg maradtam a haragos ég hangja miatt a takaró alatt, fuldokolva. Ott volt mögöttem, hallottam, éreztem, így el tudtam aludni egy negyedórás drámai szenvedés után. Nálam ez jó idő.

Ez a három nap persze közel sem elég ahhoz, hogy kiismerjem valakinek az otthoni szokását. A családomat annyira ismerem, hogy a léptükből megmondom, hogy ki közlekedik, milyen szándékkal, milyen hangulatban. Zsolti léptei nagyon ködösek. Még nem tudom megkülönböztetni, de nagyon szeretném. Remélem legközelebb valamivel hosszabb lesz egy kívánom-történjen-meg-valamikor kiruccanásunk. Megelégszem annyival is, hogy mindig egy nappal több. Aztán talán egyszer csak az ő talpának surrogó hangja a szőnyegen is az otthont fogja jelenteni nekem.

Addig meg megtanulok angolul